utatói pályája igen hosszú volt, és számos területen idõtálló tudományos eredményeket hozott. A teljesség igénye nélkül: Gyõrffy Béla nevéhez fûzõdik a modern kukoricatermesztési technológiák megalapozása. Tartamkísérleteket hozott létre a tápanyagellátás, a növényállomány, a gyomszabályozás és a vetésváltás tanulmányozására. Úttörõje volt az integrált gyomszabályozás bevezetésének, számos herbicid és gyomirtási eljárás megalkotásában vett részt. Talajmûvelési kutatásai során nemzetközileg is elismert eredményeket kapott. Munkássága a kutatás mellett egybefonódott az agrár-felsõoktatással is. Mindegyik agráregyetemen oktatott. A Szent István Egyetem címzetes egyetemi tanára, a Növénytudományi Doktori Iskola alapító tagja volt. Élete végéig fogadta tanítványait, írta dolgozatait, tudományos munkáit, adta át szóban, írásban tudását, tapasztalatait.

A tudományszervezõ, tudománypolitikus

Hihetetlen téma-meglátó képessége volt. De nemcsak meglátta, meg is indította azokat a kutatásokat, amelyek meghatározói lettek késõbbi korszakoknak. Sokszor került emiatt összeütközésbe a “hivatalos” nézetekkel, de ezeket szinte minden esetben a rá jellemzõ meggyõzõkészséggel semlegesíteni tudta. Csak néhány a legfontosabbak közül: a hibridkukorica termesztés bevezetése, az országos mûtrágyázási program elindítása, az OTK kísérletek létrehozása, a fenntartható növénytermesztés kutatási témáinak elindítása, vagy akár a legutolsó kezdeményezése, a precíziós növénytermesztés kutatási programja.

Aktív tagja volt a tudományos közéletnek és meghatározója az agrárkutatásoknak. Több mint 50 éven keresztül szolgálta a Magyar Tudományos Akadémiát, vett részt testületeinek, bizottságainak, döntéshozó szerveinek munkájában. Az, hogy ma létezik akadémiai agrárkutatás, amely alkot és eredményeket hoz, nem kis részben az õ munkájának köszönhetõ. És az, hogy ma az agrár-felsõoktatás növénytermesztési és földmûvelési tanszékei, intézetei békességben, kollegiális alkotó szinergizmusban élnek egymással és a kutatóintézetekkel, ugyancsak nagyrészt az õ érdeme.

A vezetõ

Sajátságos vezetési stílusa volt. Úgy vezetett, hogy akit irányított, az sokszor nem is volt annak tudatában. Meg sem kérdõjelezõdött az emberekben, hogy amit mond, azt ne csinálják meg. Miért? Talán azért, mert mindig világosak, logikusak és érthetõek voltak a szándékai. Vagy, ha éppen nem is voltak azok, mindenki tudta, hogy utasításai hátsó gondolatok nélküliek, döntései megalapozottak. Nyitott és igazságos volt az emberek iránt. A szigorú történelmi korokban, társadalmi kényszerek közepette is kollegiális volt, és sokszor megtett olyan dolgokat is, segített rengeteg ember sorsán, amikor más azt nem tette volna meg. Különleges affinitása volt a fiatalság nevelése, pályára állítása területén is. Ma több ezer ember él ebben az országban, aki élvezhette támogatását, kapott tõle szellemi, anyagi támogatást, iránymutatást, témát, gondolatot, iniciatívákat.

Az ember

Nagy formátumú ember volt. Ugyanakkor sosem állt rivaldafényben. Kapocs volt az egyszerû emberek és a mindenkori felsõség között. Szót értett az iskolázatlan segédmunkással – tisztelve benne az embert – és partnere tudott lenni – hajbókolás mentesen – elnököknek, pártvezéreknek, kormányzati státusú embereknek. Valami végtelennek tûnõ bölcsesség sugárzott belõle, holott, mint maga sokszor nevetve mondta, nem bölcsesség volt az, hanem csak a gondolkodó ember pragmatizmusa. Milyen egyszerû is ez; mûveltség és jó szándék. Két egyszerû fogalom, bár mindegyikük külön-külön is ritka, mint a fehér holló. Benne megvolt mindkettõ.

Emberi kvalitásai közül ki kell emelni kompromisszumteremtõ képességét. Sokszor történt az elmúlt fél évszázadban, hogy képes volt a maga csendes érveivel, jószolgálati közbenjárásával megzabolázni nekivadult emberi indulatokat, hidat teremteni szétszakadt közösségek között.

Az européer

Egyike volt az utolsó “osztrák-magyar” értelmiségieknek. A nyugat-magyarországi miliõ, a gazdálkodó birtokos õsök, a literátus szemlélet, a kétnyelvû gyermekkor eleve indíttatást adott számára egy, a határokon is túlmutató életfelfogás kialakításához. Moszkvai aspiránsként az oroszt, Ames-iowa-i vendégkutatóként az angolt is elsajátította. Magyarországon kívül két országhoz kötõdött különösképpen: Ausztriához és Angliához. Mindegyikben otthon érezte magát.

A négynyelvû ember azonban nem csak szavakkal, hanem gondolatokkal is tudott kommunikálni. Ez pedig óriási olvasottságának volt köszönhetõ. Szakirodalmi, szépirodalmi, történelmi és filozófiai ismeretei szinte kimeríthetetlenek voltak. Nézeteit mindenkor magánügynek tartotta. Ebben sosem ismert kompromisszumot. A legzordonabb pártállami idõkben is bátran és bölcsen idézett akár a Bibliából is, és azok elmúltával sem tekintett volna el adott esetben egy Prjanyisnyikov hivatkozástól, ha azt ott, és akkor helytállónak érezte.

A borász, a juhász

Nem lenne teljes még egy vázlatos emlékezés sem, ha megfeledkeznénk Gyõrffy Béla két hobbijáról, ami nem is annyira hobbi, mint életmódjának szerves része volt. A szõlészet és a borászat már Homérosz szerint sem foglalkozás, hanem életforma. Szenvedélyesen szerette szõlejét. Értõ módon mûvelte, szüretelte, érlelte borát. És persze a konyakját is. Saját konyak készítési receptje volt, és aki csak kóstolta, elismeréssel adózott a mestermûnek. Másik a birka. Nem is birka, õ úgy mondta, hogy a barik. És nem is akármifélék. Különleges fajtákat gyûjtött, szaporított, de mind között legkedvesebb volt számára a racka. Aki nem látta Béla bácsit juhai között, az aligha ismerhette igazi énjét. Talán olyankor mutatkozott meg valódi belsõ mivolta, amikor féltõ aggodalommal cumiztatta, simogatta a pici újszülött csetlõ-botló barit, vagy amikor mérges szóval, de mosolygó szemmel rendszabályozta meg a durcás kost.

Béla bácsi.

Nem csak egy család, egy közösség, de egy egész szakma papája is volt. Hite, bölcsessége szinte közintézménnyé tette. Betegágyához kötve, lábadozásai közepette is vezette nyáját. Hányszor fordult elõ még akár a legutóbbi napokban is, hogy a maga csendes módján adott tanácsot, hirdetett ítéletet, teremtett konszenzust, vagy éppenséggel alapozott egy-egy új, jövõbe vezetõ utat.

Intelmeirõl, gyakorlati tanácsairól egy kötetet lehetne írni. Hadd álljon itt végezetül egy közismert “gyõrffyiáda” a békés egymás mellett élésrõl:

“Nem kell egymást szeretnünk, de vegyük figyelembe, hogy onnan, hogy nem szeretem a másikat, addig, hogy kinyomom a fél szemét, igen nagy a távolság. Lényegében nem kell mást tennünk, mint ezeken a határokon belül kell maradjunk. ”

Béla bácsi, köszönjük, hogy velünk voltál – Isten nyugosztaljon!

Forrás: Jolánkai Márton: http://www2.szie.hu/ujsag/iv_8/12.html